Mit hazudnak?

A posztban felsorolt rugalmassági megoldások (aggregátori vezérlés, keresletoldali válasz, energiaközösség) valóban léteznek és a magyar jogban is szabályozottak, a pláza és a BorsodChem viszont a felvételen kimondottan képzeletbeli példa, a tárolásról és a szaldó kivezetéséről szóló mondat pedig egyszerűsítés.

Hivatalos szaúdi bejelentés nincs: az októberi európai olajmegvonás névtelen forrásokra épülő Bloomberg-értesülés, a posztban közölt 120–132 dolláros „ázsiai ár” pedig különböző napok, minőségek és ártípusok összerakása – a leggyakrabban idézett ománi hivatalos ár a poszt napján már 118,98 dollár volt.

A 65 euró/MWh fölötti téli határidős gázár igaz – a valóságban ennél is magasabb volt –, de az „olaszok elvitték a németek elől az algériai gázt” állítás lezajlott elvonásként adja elő azt, amit a források csak lehetséges versenyként írnak le, miközben a német importőr éppen júliusban kötött új algériai szerződést.

A poszt két, különböző magasságra és technológiára vonatkozó szélsebesség-számot állít egymás mellé, így azt a képet adja, hogy a tervezett turbinák nem tudnának termelni — a 130 méteren mért magyar adatok és a szakmai anyagok ezt nem támasztják alá.

A négy megnevezett európai politikus közül csak Merz esetében igaz a BlackRock-kapcsolat: Scholz munkajogász volt, nem Goldman Sachs-bankár, Macron a Rothschild & Cie-nél dolgozott, Sunak pedig a Goldman Sachsnál és két hedge fundnál – egyikük sem érkezett a BlackRocktól.

A poszt tényei jórészt igazak – június 27-én tényleg leterhelték Paksot, és a Duna augusztus 4-én hajnalban valóban emelkedni kezdett eső nélkül –, de a „csoda” keret megrendezett drámát sugall ott, ahol nyilvános vízmérce-adat, 1,5–2 centis szokásos ingadozás és egész Európát sújtó aszály áll.

A szaúdi kelet–nyugati vezeték leállása, a hossza és a napi 7 millió hordós kapacitása igaz, de nem ez volt az egyetlen Hormuzt megkerülő útvonal: az Emírségek Habshan–Fudzsaira vezetéke, az iraki–török irány és a szaúdi vörös-tengeri kikötők is működtek.

A poszt jelen időben állítja, hogy az ország ötszörös áron vásárol a villamosenergia-tőzsdén és naponta 4 milliárd forint többletet fizet, holott a paksi kiesés augusztus 26-án véget ért, az 550 eurós ár pedig augusztus 4-én egyetlen negyedórás csúcsérték volt, nem a tényleges beszerzési átlag.

A dízeltámogatás paraméterei és a kormány érvei a poszt szerint is helyesek, de a szerző értékelése két ponton torzít: az „ökölszabályként” közölt inflációs hatás a KSH súlyából 0,6 százalékpont, nem „legalább 1 százalék”, a Bank of America pedig nem az elhúzódáshoz, hanem az energetikai infrastruktúra súlyos károsodásához kötötte a 150 dolláros forgatókönyvet — a követelt védett ár árcéduláját (havi 50–100 milliárd forint, készletpótlás) és a csomag mezőgazdasági jövedékiadó-részét pedig a poszt nem hozza szóba.

A poszt számai lényegében helytállnak — a hazai szélpark valóban 8–10 százalékos kihasználtsággal termelt a július végi kánikulában —, de az év legrosszabb szélenergia-időszakából vont kéthetes kivágat alapján ítéli meg a 4000 MW-os programot, miközben az éves kihasználtság 18–21 százalék, az új turbináknál 25–30 százalék várható, és a szél épp télen és este erősebb.